Karantén-beszámolók – Tapasztalataim a tanterven kívüli digitális munkarendről

Szerző: Opánszki Dávid, a Tamási Áron Általános Iskola, Gimnázium és Német Nemzetiségi Gimnázium tanára

A „tantermen kívüli digitális munkarend” bevezetésének első hete számomra a körülöttünk repkedő fogalmak tisztázásával telt. Nagy szerencse, hogy iskolám részéről nem volt elvárás azonnali kész megoldást találni a helyzetre, de nem is lehetett, mert a kommunikációs csatornák kiépítése minimum egy hetet vett igénybe. Eközben figyelemmel követtem a pedagógiai fórumokat, ahogy péntek estéről hétfő reggelre lázasan próbálták a kollégák mindazt tökélyre fejleszteni, amit IKT címszó alatt évek óta elvárnak tőlünk, és mi magunk is igyekeztünk ennek többé-kevésbé megfelelni az iskolai környezetben. Az első hét során lényegében átesett a pedagógus társadalom egy gyors lefolyású víruson, aminek tanulságaként elkönyvelhetjük, hogy képtelenség megváltani a világot pár nap alatt: az új helyzet kezeléséhez igénybe vett eszközök és technikák kitapasztalása hosszú folyamat, és nem szabad ezeket egyszerre a nyakába zúdítani gyereknek és szülőnek, bizonyítva a nyiladozó kompetenciáinkat, különösen egy világjárvány kellős közepén.

Sikerült tehát tisztáznom és értelmeznem a „körülöttünk repkedő fogalmakat”, így lett az én megoldásom digitális és táv, de nem online és nem interaktív – legalábbis technikai értelemben. Digitális kell hogy legyen, hiszen ilyen eszközökkel dolgozunk. A tantermen kívüliségből ered a táv, ez is érthető. Az online megoldások, vagyis az élő közös munka a zenetanulásban az eddigi tapasztalatok alapján gyakorlatilag kivitelezhetetlen, a jelkésés miatt. Milliszekundumos késésről beszélünk, de ez épp elég ahhoz, hogy lehetetlenné tegye a szinkronban való éneklést vagy hangszeres játékot. Zeneiskolai kollégák felváltva muzsikálnak a gyerekekkel az egyéni órák során, ami sok mindent megold, de a hangszín és más effektusok ellenőrzésére már alig alkalmas ez a technika. Harmincfős osztályok, kórusok, zenekarok élő együttműködését pedig tökéletesen kizárja. Az interaktív, vagyis az oktatószoftverekkel való munka, játék meghonosítása a pedagógiai eszközeink között régi vágy és adósság a fejlesztők és a pedagógusok részéről egyaránt. Ezt a szegmenst tartom a legfejlődőképesebbnek, de a mostani helyzetben megugorhatatlannak tűnik a bevezetése az ismert alapvető kommunikációs, szociális, egészségügyi és minden más probléma kezelése mellett. A számtalan levelezőlista, virtuális osztályterem és egyéb ügyek intézésével együtt még ennek a használatára is hatékonyan rávenni az esetenként sokgyerekes családokat úgy, hogy még nekem is meg kell tanulnom a használatát? Bármikor, csak nem most.

Elsőtől ötödik osztályig tanítok, a kicsiket emelt szintű tanterv szerint oktatom, az ötödikeseket normál rendszerben, de ők is erős alapozással rendelkeznek. Abban biztos voltam, hogy egy audiovizuális tantárgynak a távoktatás során is audiovizuálisnak kell lennie. A tanóráimat videofájl formájában juttatom el a gyerekeknek, melyben a hangomat hallhatják, amint éneklek, beszélek és közben a képernyőn megjelenítek kottát, képet, leírást. Ez tehát egy rögzített anyag, de a kommunikációnk mégis kétirányú, hiszen mindent pontosan elmondok és megmutatok nekik, mit és hogyan szeretnék visszakérni tőlük. (Több helyről hallottam, hogy nagyon hasznosnak érzik a visszanézhető rögzített anyagokat, sokkal érthetőbb, követhetőbb, emészthetőbb.) A zenei interakció oly módon valósul meg, hogy énekelhetnek velem kánont, vagy játszhatunk felelgetőst, amiben a gyermekre eső részt kihagyom és ott átveheti tőlem a fonalat, miközben mérőütéssel vagy furulyával segítem. Ez a megoldás olyannyira működőképes, hogy önszántukból feltöltenek válaszként hanganyagot arról, ahogyan velem énekelnek, sokszor családtagjaik közreműködésével. A visszajelzéseiknek pedig hagyományosan része, hogy a kért pici írásbeli feladatot lefotózzák és csatolva visszaküldik.

A rendszeres énekórák mellett fut egy másik, szorgalmi feladat is, melyben arra biztattam őket, hogy az otthonukban található tárgyakat, eszközöket próbálják meg hangszerként használni, felismerve a bennük rejlő zeneiséget. Elbűvölően ötletes, ragyogó megoldásokat kaptam! Megígértem nekik, hogy a beérkezett pályamunkákból szívesen készítek hangmontázst – érdekes lesz majd csokorban visszahallgatni akár egy ünnepségen, de az iskola honlapjára is felkerülhet, mint közös zaj-alkotás!

Összességében úgy érzem, hogy ebben a helyzetben is meg tudjuk találni egymást, képesek vagyunk a kapcsolattartásra és a fejlődésre. Nagy öröm, amikor korábban rejtőzködőnek, passzívnak gondolt gyerekek kivirágoznak, mert személyes megkeresésként, egyéni foglalkozásként élik meg a video-énekórákat. Ezért rájuk már biztosan máshogyan fogok tekinteni a tantermi foglalkozások alkalmával.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük