Szerző: Bolesza-Váradi Andrea, a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium tanára

A kezdeti ijedtség és tanácstalanság, lázas utána olvasás, internetes böngészés után, ami az iskolák bezárása utáni időszakot jellemezte, rá kellett jönnünk, hogy a cél nem az, hogy ugyanúgy megtanítsunk mindent, mint a tanteremben. Egyszerűen, de értelmesen, az adott lehetőségeket kiaknázva át kellett hidalni 2-3 hónapot, hogy a diákok lehetőleg ne felejtsenek el mindent, szinten tartsuk egy kicsit tudásukat, sőt, az új platformokon keresztül bővítsük ismereteiket (igen, a saját IKT kompetenciánkat is fejlesztve). Megtartsuk leginkább az érdeklődésüket, segítsünk feladattudatosan kitölteni mindennapjaikat, és részben lekössük őket, amíg például a szüleik otthonról vagy a munkahelyen dolgoznak.

Ének-zene tantárgyból nyilván fel kellett adni a közös éneklésre, kórusmunka folytatására irányuló elképzeléseinket, mert technikailag és időbeosztás szempontjából ez nehezen tűnt megvalósíthatónak. Az ismeretek bővítése és elmélyítése (népdalkincs, néptánc, ritmusgyakorlatok, dallamírás, játékok, zenetörténet, zenehallgatás, hangszerismeret, filmek, stb.) viszont abszolút lehetséges és járható utat jelentett, melyen gyerekek és szülők egyaránt jól vették az akadályokat.

Technikai nehézséget jelentett kezdetben a különböző oktatási platformok párhuzamos használata (Microsoft Office, Google Classroom, email, Skype, Zoom), a lehetőségek és alkalmazások megismerése, a jól használható feladatszerkesztő és kész feladatokat kínáló programok megtalálása, ügyes alkalmazása (Learningapps, Wordwall, Sutori, Okosdoboz). Ezekben a kész feladatokban böngészve azért az is kiderült, mennyire különböző szakmai színvonalon és igénnyel osztunk meg saját munkát a nyilvánosság előtt (sajnálatos a rengeteg tárgyi tévedés, figyelmetlenségből és időhiányból adódó hiba).

A legnehezebb talán mégis az volt, hogy nagyon kevés visszajelzést kaptunk a diákoktól, ellentétben a tantermi oktatással, ahol azonnal tudunk reagálni, javítani, bármit megmutatni, elmagyarázni, értékelni. Nehézséget jelentett olyan önállóan megoldható feladatot küldeni, melyet utána ellenőrizni és osztályozni is kell, miközben a kisebbeknél a szülőkkel kell kapcsolatot tartani, illetve rájuk van bízva a feladatok beküldése. Amelyik családban a szülők is fontosnak tartják a zeneoktatást, természetesen minden feladatot megoldottak, visszaküldtek. De sajnos van olyan tanuló, akiről március közepe óta semmilyen hírem nincs, és mivel gyakran nem tudunk semmit a családok jelenlegi helyzetéről, nem hibáztathatom a gyermeket, de talán még a szülőket sem, ha a készségtárgyak tanulása, gyakorlása most háttérbe szorult.

Azon kívül, hogy iskolás gyerekkel itthon lenni, itthonról tanítani közben, házimunkát végezni, és eleget aludni néha komoly logisztikai kihívásnak tűnt, az is dilemmát jelentett, mennyi időt fordítsak az órai anyagok összeállítására, ha például csak néhány tanuló nézi meg egyáltalán (8. osztályosok a felvételi birtokában), és semmit sem küldenek vissza, ami nem kötelező, sőt még néha azt sem. Miközben belemerülök egy témába, és saját kedvtelésből, igényességből, lelkesedésből kidolgozom, tökéletesítem, amíg nem érzem elég jónak, már csak azon gondolkodom, hogy ha most nem is, talán elmentve később még fel tudom használni iskolai keretek között (kivetítem, átdolgozom interaktív táblára, megosztom, kinyomtatom), hogy ne legyen teljesen hiábavaló a rengeteg munka.

Szerencsére utólag majd csak arra fogunk emlékezni, hogy bár sokat dolgoztunk, és nem volt könnyű, több időt töltöttünk a családunkkal, tapasztalatokat gyűjtöttünk és fejlődtünk is, szemléletmódunk néhány területen átformálódott, és megoldottuk ezt az elsőre lehetetlennek tűnő feladatot is. És emlékezni fogunk a kevés pozitív visszajelzésre is, mint például ez a szülői levél: “Nagyon szeretjük Andi néni! A feladatok, amiket küld (mennyiséget, témát, határidőt, érdekességet, visszajelzést tekintve) szülő-, és gyermekszemmel tökéletesek! Köszönjük szépen!”