Szerző: Somogyváry Ákos, karnagy-zenetanár, a KÓTA Tanácsadó Testülete és az Erkel Ferenc Társaság elnöke

Hosszú hetek óta motoszkál(t) bennem a késztetés papírra vetni mindazon legfontosabb tapasztalásokat, gondolatokat, melyhez hasonlókat utoljára talán a múlt század háborús-forradalmi körülményeinek közepette élhettek meg eleink. Igen, az elmúlt (?) – jelen generációnk által eddig soha még át nem élt – kritikus időszakról, mely fenekestül, eddigi képzeletünket jócskán felülmúlóan fordította fel úgyszólván egyik pillanatról a másikra mindennapjainkat. Az utolsó impulzust – végeláthatatlan egyéni és csoportos beszélgetések, tapasztalatcserék, média érdeklődés után – épp’ kórusszövetségünk vezetőjétől kaptam, hogy egyházi-, és operakórus, hangszeres együttes vezetőjeként, gyakorló tanárként, s a másik oldalról szülőként (nagyszülőként) szembesülve a helyzettel írjam le a következő sorokat.

(A szerző által választott illusztráció forrása Joós Andrea „Tanárnő kérem podcast” oldala.)

Március első hetében még mindenki a szokásos módon a hónap idusának méltó megünneplésére készült, mi például Gyulán Társaságunk XXXI. Történelmi Hangversenyére a Lavotta-Mosonyi évforduló jegyében. A meghívott sátoraljaújhelyi Lavotta Kamarazenekar – korábban óráról órára megszervezett – háromnapos programját bő egy nappal érkezésük előtt kellett lemondanunk, s az önkormányzat is már csak zárt ajtók mögött – néhány meghívottal kiegészülve – tarthatta meg szokásos ünnepi testületi ülését. 13-án pénteken jelentette be a miniszterelnök a digitális távoktatásra való átállást, melyet alighanem sokan fogadtunk meglehetősen értetlenül, szinte hidegzuhanyként. Mert rendben van; „hagyományos” tantárgyakat ideig-óráig még csak-csak el lehet képzelni interneten keresztül tanulni, na de készségtárgyat? Ének-zenét? Szolfézst? Zongorát, vagy bármilyen hangszert? Mondjuk vonósokat, ahol kisebbeknél rögtön az első önálló hangolásnál megbukik a dolog? Ha mégis sikerül, előbb-utóbb elszakad egy húr. Aztán egy másik, másnál…
Azonban mégis idekívánkozik egy kezdettől fogva el nem hangzott fontos mondat: ha addigi komfortzónánkból – egy egyébként mindnyájunk számára utólag is kuszán lidércesnek tűnő hétvége alatt – nem billentenek ki bennünket, és úgy zárják be az iskolákat, mint számos más országban, akkor meglehetősen kétséges, hogy hetekkel később akárcsak csak részleges visszatéréssel érdemben be lehetett-e volna fejezni a tanévet. Másfelől viszont azt a tényt sem lehet elhallgatni; ez a fajta kényszer-metódus összehasonlíthatatlanul több munkával (napi 8-12 óra) jár a tanártársadalom számára, amin nem könnyít az olykor már irreálissá fokozódott adminisztrációs teher sem. Megint másik megvilágításból pedig szintén tanulság, hogy mindez csak annak a kollégának sikerülhetett, aki megelőzően is folyamatos, lelkiismeretes, tanítványaival megfelelő kapcsolatot tartó módon végezte feladatát.

Az egyházi kórusok felé kitekintve, együtt utoljára Kodályról emlékezhettünk meg a március 6-i évfordulót követő hétvégén Missa Brevisének kőbányai, majd rákoscsabai előadásával. A nagyböjti készület – két évtizede hagyományos – Via Crucis éneklése, a nagyheti szertartások közreműködése és a Húsvét-vasárnapi Lotti-, illetve Schubert misék persze mind elmaradtak. Alighanem sokan éreztük nehezen viselhetőnek az addig megszokott, várt és szeretett zenei-társasági közeg egyik napról a másikra való drasztikus elmaradását. Ezért a Húsvétot megelőző 13 nappal Boccherini kevéssé ismert, szólóénekre és vonósokra komponált Stabat Materének – majd’ másfél évtizede készült felvételünk – tételeit kezdtem napi bontásban megosztani kórustagjainkkal, barátainkkal úgy, hogy a Quando corpus morietur… zárótétel Nagypénteken hangozzék fel. Bár a technika ördöge folytán épp’ ez csak késve sikerült, egyik lelkes kórustagunk néhány nap múlva igényesen elkészített teljes youtube-linkkel lepett meg mindnyájunkat. Az ünnep után egyéni szólam-tanuló program, digitális formában mellékelt kotta és a tételek valós hangzó anyagának segítségével folytatjuk a februárban megkezdett Beethoven C-dúr mise elsajátítását. Persze ki tudja, hogy a megszólaltatás mikorra csúszik a tervezett júniusi időponthoz képest… Operakórus tagjainkhoz is természetesen eljutottak a „zenei küldemények”, velük azonban két szempontból is kicsit könnyebb a helyzet. Egyfelől évente két-három alkalommal, projektszerűen dolgozunk együtt, másrészt nem sokkal a „váratlan helyzet berobbanása” előtt készítettük el a Nemzeti Múzeumban a Filharmóniai Társaság Zenekarával közösen az egyik ismert portálon június 15-ig kéthetente megjelenő Himnusz-történetek-blog zenei anyagát. Ennek fejezeteivel azóta ugyanígy, nagyjából kéthetente szembesülhetünk és „lakhatunk jól” ideig-óráig…

Érdemes talán kitérni a helyzet kollégákat, családokat, vagy akár az intézményeket is érintő informatikai háttérfelszereltségére is. Erre vonatkozó egyik első – jó ideje már sokak felé ismételt – mondatom volt, hogy öt, de lehet, még két évvel ezelőtt sem sikerülhetett volna az átállás ennyire rapid módon. Tehát a vírus jókor nem, de jó, hogy nem előbb jött… Ugyancsak enyhített talán a kezdeti helyzeten a napok hosszabbodása, a napsütéses időszakok növekedése : ) Látnivaló volt viszont az infokommunikációs üzletek, illetve webáruházak kínálatának szó szerint órák alatt való lefosztása, mellyel fordított arányban napról-napra nőttek termékeik árai. Intézményi tekintetben is óriási különbségek vannak mind eszköz, mind szakmai humánerőforrás-ellátottság (ma ezt így kell szépen mondani : ) szempontjából, mely természetesen nagyban kihat a használt tanulói-tanári felületek működtetésére, a kapcsolattartásra, összességében a munka minőségére. Ugyanez a családok mikrokörnyezetében is sok helyütt óhatatlanul idő-, és tárgyhasználati érdekütközéseket eredményez, melyet a hosszú összezártság persze még jobban felerősíthet. Emberi szempontból viszont paradox módon mégis sokakkal – közöttük tanítványaink legtöbbjével – a korábbinál határozottan közvetlenebb kapcsolatba kerültünk. Chatelni velük? Ugyan már! Két hónap leforgása alatt aztán bőven túl az ezrediken…

Tanítási-tanári szempontból összegezve tehát: ideig óráig, kifejezetten szükségmegoldásként áthidaló eszköz lehet a digitális távoktatás. A személyes kapcsolattartás különösen készségtárgyak esetében azonban, ahogy – Illyés naplójegyzete alapján – Kodály mondta neki egykor lakonikus egyszerűséggel Kölcsey-Erkel Hymnusáról: „Nem helyettesíthető!”

Végezetül – született homo ludens-ként – egy hangulati elem: számos médium közvetítésével meglehetősen sokszor hangzik el a köszönet az elmúlt hetekben a kritikus helyzetben munkájukkal oroszlánrészt kivevő orvosok, egészségügyi dolgozók…, gyógyszerészek és TANÁROK felé (kiemelés tőlem : ), amikor bizony rendre felcsavarom az adott készülék pótméterét… (ld. csatolt melléklet) Írásom címének kiötlésekor pedig azon filozofáltam, hogyan lehet a napok leforgása alatt kényszerűségből elsajátított – szebben fogalmazva sem kellemes – számos új járványügyi kifejezés egyikét mégis használhatóvá szelidíteni. S ekkor ötlöttek fel bennem az álmatag pandák, melyek olykor hosszú delíriumos kábulatból érkeznek vissza fokozatosan az újraélhető világba…