Szerző: Igaliné Büttner Hedvig, a budapesti Hunyadi János Ének-zenei, Nyelvi Általános Iskola tanára, a Hunyadi Nagykórus karnagya

2020. március 13-án, pénteken – immáron két hónapja – voltunk „utoljára” iskolában, bár ezt akkor még nem tudtuk, de már sejtettünk „valamit”. Emlékezetes, szép március 15-i ünnepséget tartottunk, de már nem lehettünk együtt a tornateremben, hanem az iskolarádión keresztül, minden osztály a tantermében hallgatta a megemlékezést. A közös éneklésről – amelyre minden osztály felkészült – nem mondtunk le, nyitott ajtóknál, a műsort adó hetedikesek énekével mikrofonból vezetve, minden gyerek együtt énekelte a Himnuszt, az ünnepre megtanult 48-as katonadalokat, népdalokat és végül a Szózatot. Zengett az iskolában az ének… aztán hirtelen nagy lett a csend… – ami még most is tart, valószínűleg szeptemberig.

(A szerzőt ábrázoló illusztráció címe: Ének-zene tanítás  járvány idején – „con sordino” 🙂 )

Március 16-tól hirtelen „feje tetejére” állt a világ, és valami egészen másfajta életre, és egészen másféle ének-zene tanításra kellett drámai hirtelenséggel átállni. Bevallom, először számomra teljesen reménytelennek tűnt, hogy amit az eddigi 38 évem alatt ének-zene tanítás címén folytattam, azt egyik napról a másikra, egy monitoron keresztül kell megoldanom. Nagyon nehéz volt az átállás – és nem tudom, egyáltalán sikerült-e… A járványveszély miatti egyre nyomasztóbb szorongással párhuzamosan, komoly összpontosítást igényelt az oktatásnak ez a számomra teljesen új módja. Azzal együtt, hogy nap mint nap használom a számítógépet és az okostelefont, azért én mégsem a „kütyükre” szocializálódtam. A kezdeti káoszból aztán kikristályosodott, hogy a „KRÉTA” mellett, illetve azzal párhuzamosan, a classroom-ot használja az iskola egységesen. Ez utóbbit – és még sok minden mást is – újdonságként kellett megtanulnom, ami szintén nem volt könnyű, de ma már örülök, hogy tudom használni – „minden rosszban van valami jó” – talán érdemes ilyen szemszögből is nézni a dolgot.

Mivel a teljes felső tagozatot tanítom, 4 zenei és 4 normál osztályt, így 210 gyereket kell követnem, ami állandó figyelmet igényel. Jó aránynak mondható, hogy mindössze 5 gyerek után kellett „vadásznom”, de szerencsére „megkerültek”.

Ebben a rendkívüli helyzetben is kell osztályozni, de csak arra lehet jó lelkiismerettel értékelést adni, amit el is magyaráztunk, vagy begyakoroltunk, akár írásban, akár „élőben”, és ezek után a gyerek a tankönyv alapján különösebb nehézség nélkül válaszolni tud a feltett kérdésekre, vagyis feldolgozta az anyagot az útmutatás és a magyarázat alapján, majd vissza is küldi a munkáját. Mivel a jelenlegi helyzetben a mindennapi munkám „lelkét” és lényegét jelentő éneklés fájó hiányával kell léteznem, így hangsúlyos részévé vált a távoktatásomnak a zenetörténet, zeneirodalom, zenehallgatás – az utóbbi a karantén idején akár az egész családnak is okozhat szép perceket – erre gyakran felhívom a gyerekek figyelmét. Ha nem is „tömegével”, de egy-egy pozitív szülői visszajelzés számomra megerősítés. Sok időt rászánva, nagy gonddal válogatom a tananyaghoz tartozó nézni- és hallgatnivalót, ami nekem is sok örömet és sok tapasztalatot ad. „Apropó”- tananyag: jelen helyzetben fokozottan ragaszkodni kell a tankönyvhöz – ez központi kérés is -, hogy minden gyereknek elérhető legyen az anyag, ne kelljen különböző helyekről keresgélnie, és amennyire lehetséges, legalább a felsőben szülői segítség nélkül is boldoguljon.

Igazgatónk kérésének megfelelően, a diákok arányos terhelése érdekében hetente adok feladatot, amit heti határidőre küld vissza a gyerek, javítom, személyre szóló megjegyzéssel látom el és vissza is küldöm a „feladónak”. A személyre szóló megjegyzésnek, vagyis a személyes megszólításnak a jelenlegi „arctalan” helyzetben igen nagy jelentősége van, mert a gyerek úgy érzi, hogy hozzá szólok és nem ugyanazt, amit a többieknek… és működik! Visszaír, örül, köszöni, „szmájlit” küld, vagy „szentül” megígéri, hogy legközelebb már tényleg pontosan küldi a házi feladatát és nem várja meg, hogy erre külön emailben „kérjem fel”. Mert bizony, az is a valósághoz tartozik, hogy egy-egy gyerek időnként „eltűnik”, nem reagál a dolgokra és olyankor kitartóan kell emailezni, vagy végső esetben a szülőt megszólítani. Így folyamatosan dolgozom azon, hogy a gyerekekkel fenntartsam a kapcsolatot, és senki ne essen ki a folyamatból. A classroom ilyen szempontból egy jól működő, világos rendszer, osztályonként segít „rendet tartani”, mindent megőriz, minden visszakereshető benne.

A „normálosaim” elég jól működnek, időnként egy kis noszogatással, de mindenki „képben van”, mi több, egy-egy örömteli visszajelzést is kaptam már a zenehallgatások kapcsán. Az ötödikesekkel letöltöttük a „my piano” alkalmazást és örültünk, hogy mindenkinek jött a telefonján a C- dúr hangsor, vagy a tiszta hangközök.

A zeneiben sem történnek „csodák”, de ott intenzívebben és több zeneelméleti feladattal dolgozunk a gyerekekkel. Jól használhatóak a tagozatos tankönyvek „zenei nyelvleckéinek” különféle feladatai, csatolmányban, vagy Google Meet-ben magyarázok, a gyerek megoldja a füzetében, befotózza, csatolja (ha elfelejtené, „ráírok”) és küldi, én megnézem, javítom és „privát megjegyzést” fűzök hozzá, amennyire lehet pozitívan és személyre szólóan. A zeneiseknek nagy segítség, hogy a hangszerüket is be tudják vonni a munkába. Korszakokkal, zeneszerzőkkel, művekkel ismerkedünk, kottakép alapján elemzünk, zenét hallgatunk (és persze nézünk) megadott szempontok szerint. Ezekből van a visszaküldendő feladatuk, ezekre kapják a további jó munkára motiváló osztályzatukat. Az osztályzásnál nagyon fontos, hogy ne szegjük kedvét a gyereknek és „derék” szülőjének sem, akiről jól tudjuk – akár a saját példánkból is – hogy „hány fronton” kell jelen helyzetben megállnia a helyét.

Lassan közeledik a tanév vége és már azt is tudjuk, hogy ebben az oktatási formában zárjuk le. Fájó, hogy – a március óta elmaradt koncerteken túl – nem lesz a mindig nagyon várt tanévzáró hangverseny sem, ahol mindig a nyolcadikosok búcsúéneklése az esemény „lelki” csúcspontja.

A végzőseinktől csak a „járványügyi óvintézkedések betartása közepette” tudunk elköszönni. Talán egy óvatos, osztályonkénti, legföljebb a szülőket vendégül látó ballagással – de mindenképpen elköszönünk. Nemcsak a gyerekek lelkének, hanem nekünk, tanároknak (osztályfőnökként pályám utolsó ballagói) is nagy szükségünk van erre. A ballagó dalainkat tartalmazó felvételt – amit néhány évvel ezelőtt saját tanítványainkkal készítettünk mindenkori ballagóink éneklésének segítésére – milyen jól jön most! – a szöveggel együtt megkapja minden nyolcadikos, meglepetésként pedig hozzá fotókat az iskola belső tereiről, amelyeket a normál ballagás esetén bejárnának. Egyrészt otthon tudják tanulni a dalokat, másrészt megörökíti számukra ennek a sokáig emlékezetes tanévnek örökre felejthetetlen ballagását.

Csak remélni tudom, hogy szeptembertől, „ha élet zengi be az iskolát”, vagy Ady után „szabadon” – ha ÉNEK zengi be az iskolát – újra indulhat a kórusmunka, és a koncertek megtartásának sem lesz semmi akadálya!
Azt hiszem, lesz mit pótolnunk!