Héra Éva a Magyar Művelődési Intézet, majd a Hagyományok Háza munkatársa, korábban a
Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetségének elnöke, ma a Muharay Elemér Népművészeti
Szövetség elnöke. Számos rendezvény, fesztivál megszervezése, szakmai továbbképzések és
programok kidolgozója. Számos jelentős, a hagyománnyal és korszerűséggel kapcsolatos kiadványt jegyez. Közművelődési szakemberként kapta meg a Prima Primissima díjat.
Dr. Fehér Anikó, az MMA-MMKI tudományos munkatársa, népzenekutató, karvezető, a KÓTA Népzenei Szakbizottságának elnöke készített interjút a díjazottal.
Hogyan került kapcsolatba a népművészettel?
Jászsági vagyok. Középiskolába Szolnokon jártam, majd Debrecenbe kerültem népművelés – könyvtár szakra. Mindig könyvtáros akartam lenni. Már középiskolás koromban is a szolnoki Verseghy könyvtárban dolgoztam nyaranta. 1968-ban mentem férjhez, Veszprémbe kerültünk, ott kaptunk mindketten állást. Nagyon friss szellemiségű, pezsdítő intézmény, a Megyei Tervező Intézet könyvtárába kerültem. Egy év múlva költöztünk Budapestre. Itt a Szabó Ervin Könyvtárban kaptam munkát. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy magyar- és világirodalomból, valamint könyvismeretből felvételit kellett tenni azért, hogy egy könyvtárba bekerüljön az ember. 1970-ben-ben a zuglói önkormányzat irodalmi és művészeti klubjaihoz hívtak, aminek csak a neve volt az. Viszont ide tartozott a Kassák klub, a Rózsavölgyi Parkszínpad és a Vajdahunyadvári hangversenyek. A Kassák klubban hamarosan megismerkedtem Sebőékkel, elkezdődtek a táncházak, majd a táborok. Az FMH és a Kassák klub volt a táncházak helyszíne Budapesten, de annyi volt a szakmai érdeklődő, hogy a Kassákban bevezettük a táncoktatást, sőt az akadémiai felvételeket átmásoltuk és az odajáró zenészeknek. Az Intézet közreműködésével már korábban megindult a táncház zenész és a táncházvezetői képzés, de az eredeti hangzó anyagok terjesztését és sokszorosítását a Kassák Klubban végeztük. Ekkor vetődött fel először egy olyan központi szolgáltató intézet létrehozása – ez lett a Hagyományok Háza – ahol a népzenei és néptánc gyűjtések a szakma és érdeklődők számára rendelkezésre állnak, mentesítve ezzel a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetét.
Elmondhatjuk, hogy Önt a 70-es évek elején elindult táncház mozgalom vonzotta a népművészethez?
Igen. Zenekedvelő családból származom, szülőföldemre, a Jászságra az új stílusú dalok a jellemzőek, családi összejöveteleinken gyakran énekeltünk. Kórusba is jártam.
Emlékszik-e olyan dallamra, ami nagyon megérintette?
Sebőék akkoriban a 25. Színházban és az Egyetemi Színpadon játszottak leggyakrabban, szerettem a műsoraikat. Emlékszem, egy keszthelyi Helikon ünnepség után, ahol Sebőék zsűritagok voltak, Feri felvetette, mi lenne, ha csinálnánk egy műsort azokkal a szereplőkkel, akik ott bemutatkoztak. Aztán megismerkedtem Timár Sándorral és olyan műsor terve fogalmazódott meg bennem, amelyben az új népzenei stílus fiatal képviselői, adatközlő zenészek, táncosok és a Bartók együttes is szerepel. Ez volt az első „táncházas” műsor Budapesten, a Rózsavölgyi Parkszínpadon. Egy Timár koreográfia címe lett az egész műsor címe is, ami egy népdal kezdősora: Arra alá messzire. Nagyon sokan megnézték.
Mik voltak a következő lépések?
Táborokat szerveztünk. Budapesten a Ganz-MÁVAG-ban volt az első tanfolyam, majd Tokajban, Zircen, Abaújszántón, Székesfehérváron, a nyári táborokban zajlott a képzés. Hivatalosan 1979-ben kerültem az Intézetbe Vásárhelyi László utódjaként. Martin György ajánlott Vitányi Iván igazgató figyelmébe. Bár jól éreztem magam Zuglóban, de úgy döntöttem, megpróbálom ezt. Attól kezdve ott dolgoztam 2005-ig. 1951-től, a Népművészeti Intézet megalakításával intézményesítették a zenei és táncgyűjtéseket, és a táncegyüttesvezetők szakmai képzését. Olyan szakemberek fémjelezték ezt a munkát, mint Muharay Elemér, Poór Anna és a fiatalok: Martin György, Pesovár Ernő, Sárosi Bálint, Kaposi Edit és társaik, kiknek szakmai tevékenysége máig elévülhetetlen. 1956 után felmorzsolták ezt a nagyon sikeres, eredményes és példamutató Népművészeti Intézetet, a munkatársakat elbocsátották, az archívum pedig később Kodály Zoltán közbenjárására az akadémiai intézethez került. Az intézeti munkát Népművelési Intézet címen szervezték újjá és működését mindig az aktuális politikai trendekhez igazították. Az 1960-as évek végétől, az amatőr mozgalmak megerősödésével, a Ki Mit Tud? – ok, a Röpülj páva műsorok és más, országos figyelmet kiváltó kulturális, a média által elindított vagy felkarolt programok következtében, közművelődési területen ismét országos szakmai képzési, szervezési feladatokat láttunk el. A klasszikus amatőr művészeti osztályok – színjátszás, bábjáték, kórus és fúvószenei mozgalom, tánc – mellett teret kaptak az új műfajok és stílusok képviselői, vagyis a népzene, a képzőművészet, a jazz és a modern tánc.
A szakemberek az ország legelismertebb tanárai, művészei közül kerültek ki: Perlstein Klára (karvezető képzés), Lénárt Elek (fúvószenekarok), Emődi Gyöngyi (kórusok, pávakörök), Berki Tamás (jazz), Eredics Gábor (népzene), valamint Keszler Mária, Varga Zoltán, Foltin Jolán, Stoller Antal, Neuwirth Annamária (tánc), de itt volt Debreceni Tibor, Máté Lajos, Bucz Hunor, hogy csak a legismertebbeket említsem.
Változatlanul kiemelt része volt a munkának a képzés: néptánc, társastánc, karvezetés területen az intézet adott ki amatőr művészeti csoportok vezetésére jogosító működési engedélyt.
Ön számos szakanyag szerkesztésében, létrehozásában is tevékenyen részt vett.
Igen, nagyon sok kiadvány jelent meg. Jó gyakorlatot vezettünk be: ami a tanfolyamokon elhangzott előadásként, annak a kézirata bekerült a könyvtárba. Ezekből születtek meg a kiadványok. Így jött létre a máig is használt Martin – Pesovár: Magyar néptánchagyományok c. könyv. Ez füzetekben jelent meg először, tájegységenként rendezve.
A 70-es évektől pedig elindultak a táj-fesztiválok. Országos képzési és koordinációs jogköre volt az Intézetnek. A kultúra, a közművelődés ezen területe mindig „politikai” szelepként is működött az előző rendszerekben, ezért nagyon nagy szabadságot élveztünk. Nem szóltak bele a munkánkba. Elvárások voltak, de politikai nyomás nem!
Ezek szerint jól gazdálkodtak a lehetőségekkel…
Nemcsak a táncosokra, de a zenészekre is jellemző az amatőr mozgalomban, hogy mindig szervezett mozgalomként szakmai irányítással dolgoztak. Mindig képzett, szakmailag és emberileg is hiteles emberek képviselték a területet. Ma is ez a titka a művészeti csoportjaink kiváló szakmai színvonalának és közösségi erejének.
1992-ben, a rendszerváltozás idején az intézet újra átszervezésre került. 1992-ben megalakult a Magyar Művelődési Intézet, 2008-ban képzőművészeti Lektorátus. 2000-ben létrejött a Hagyományok Háza és a népművészeti terület immár annak részeként működött tovább. Én 2005-ben nyugdíjba mentem.
Mi a története a Muharay Szövetségnek?
A Szövetség 1990-ben alakult meg. 134 hagyományőrző és hagyományőrző táncegyüttest fogunk össze 120 településről, így mintegy 15.000 népművészettel foglalkozó táncost, zenészt, kézművest, néprajzzal foglalkozó pedagógust, kutatót képviselünk. Pályázati forrásokból, tagdíjakból, támogatásokból teremtjük meg a munka lehetőségét.
Célunk a tánc-, zene-, és szokáshagyományok megőrzése és átörökítése. Arra törekszünk, hogy a hagyomány ne csak színpadi mozgalomként legyen jelen kulturális életünkben, hanem határozza meg egy tágabb közösség, település saját kulturális örökségéhez való viszonyát. Olyan hagyományőrző mozgalmat építünk, melynek célja nemcsak a hagyományok színpadra állítása, hanem mindazoknak a tradícióknak a megismerése, ápolása és terjesztése, melyek az egészséges közösségek, a társadalmak összetartói szerte a világon.
Nem fog elmúlni ez a dolog, azokkal az idős emberekkel együtt, akik ma részt vesznek benne?
Nem. Van utánpótlás. Az első hagyományőrző csoportok az 1930-as években alakultak, ma az ötödik nemzedék végzi ezt a munkát. Ahol komoly munka folyik, ott meg lehet nyerni a fiatalokat is, és látjuk az európai mintákat is. Gyakran mondjuk büszkén, hogy mi tánc nagyhatalom vagyunk. De nézzük meg pl. az osztrák parasztot, aki tudatosan vállalja a paraszt mivoltát, kultúráját, hordja a viseletét, őrzi a települése képét! Lehet, hogy a színpadon nem olyan virtuóz, de a mindennapjaiban jelen van ez a kultúra. A helyi együttesek szervezői a település közösségi életének, ünnepeiknek, közösségi alkalmaiknak része a régi szokások újraélesztése és a fiataloknak való átadása. Napjainkban újra szokássá válik a betlehemezés, divatba jönnek a helyi viseletek.
Hogyan működik ma a Szövetség?
Továbbképzéseket, régiós és országos rendezvényeket szervezünk. Több évtizede működik a hagyományőrzők minősítési rendszere. A pandémia megnehezítette a találkozásokat, de igy is hatvan körüli rendezvényünk volt az elmúlt évben, a vírus sem állított meg minket. Nem volt könnyű!
Az elmaradt találkozások helyett az on-line térben találkoztunk. A „Muharay mozi” vetítette régi rendezvényeink felvételeit. A Zoom-on bonyolított Muharay Akadémia előadásait alkalmanként 80-100 hallgató követte. Járd a saját táncod! című oktató filmjeink is sikeresek. Ezek egy-egy település tánchagyományainak oktatási célú bemutatásai. A táncok ismertetése mellett település- és tánctörténeti ismertető, a népviselet és a zenei kíséret bemutatása a cél. Szakirodalmi forrásjegyzék és archív fotótár is kiegészíti a 30 perces filmeket. Közreműködik bennük a helyi táncosok több generációja. Mára Szany, Kapuvár, Gencsapáti, Kalocsa és Nemesnádudvar filmjei készültek el.
Ön tehát egészen a nyugdíjazásáig a Népművelési Intézetben, illetve az utódjában, a Hagyományok Házában dolgozott…
Igen. Olyan vagyok, mint a kárpátalji asszony, aki ki sem mozdult Munkácsról, mégis vagy négy
országban lakott… Sokszor átszervezték az Intézetet, de a munka és feladat máig ugyanaz: megtartani
és napjaink kultúrájába emelve éltetni a hagyományokat.
Elérhetőségek: www.muharay.hu
Facebook/YouTube: Muharay Népművészeti Szövetség